A madármentő állomás történetének első fejezete az alapító gyerekkorában íródott, amikor 9 évesen a kezébe került egy kis fecske, akit sajnos nem sikerült életben tartani, de ez az élmény mély nyomot hagyott Krisztiánban. Innentől kezdve sokkal szorosabb szálak fűzték a madarakhoz, figyelt rájuk, felelősséget érzett irántuk.
Nem akartunk madármentő állomás lenni, de így hozta a sors. Egy barátom tudott róla, hogy én ilyen madaras ember vagyok, és mivel egy kis kék cinke nekiröpült az ablakának, felhívott, én pedig elmentem érte. Kis dobozba tettük, majd szerencsére jobban lett és felépült. Ezt a sztorit kitettük az egyesületünk oldalára és fel is robbant a bomba: özönleni kezdtek a megkeresések, hogy hol, milyen madár került bajba.
Mikor az egyesület megkapta az engedélyt a madármentésre, hivatalosan is és együttműködést kötöttek a Bükki és az Agteleki Nemzeti Parkkal, akkor az első fél évben már 46 madár érkezett.
Eleinte az otthonunkban végeztük a munkát. A konyhapultunk gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy mindenhol kismadár gyógyulgatott. Két éve sikerült egy területet szereznünk, ahol felépíthettünk egy 200 négyzetméteres területet, ami már látogatóközpont is, de ebben a funkcióban május vége felé nyitjuk meg kapuinkat. Van öt lábadozónk, röpdéink és lesz sétapark is
– mesélte Krisztián, aki civil munkáját tekintve grafikus, de ma már szinte minden idejét leköti a mentőállomás.
Felesége az egyetemen dolgozik, két gyermeke is odajár. Ők is részt vesznek az egyesület életében, ahogy idejük engedi, illetve az egyesület más tagjai is jönnek önkéntes munkára.
Azt szoktam mondani, hogy én vagyok a kaszni kifényezve és a feleségem benne a V8-as motor, ami hajtja
– mondta mosolyogva Krisztián, aki arról is beszélt, hogy a madármentés sokkal összetettebb munka annál, mint ahogy azt egy laikus gondolná.
Ránk más törvények vonatkoznak, mint egy háziállatokat mentő helyre, mert mi nagyon gyakran védett, fokozottan védett állatokat mentünk. Minden olyan mentett állatot, amely szabad életre alkalmas, azt mi elengedjük, ez a kiemelt célunk is. A munkánk nem arról szól, hogy megszelídítsük az állatot és megtartsuk. Épp ellenkezőleg: arra törekszünk, hogy minél kevésbé kötődjön emberhez az állat és visszakerülhessen a vadonba.
Krisztián példaként említette azt a hollófiókát, amely a közelmúltban került hozzájuk és most azon dolgoznak, hogy ne találkozzon a gondozóval, ezért az ételt is egy bottal tolják be, hogy ne kösse a táplálkozását emberhez. Találkozott már olyan esettel, amikor zavaró, már-már veszélyes madarat kellett befogni, mert a megszelídített madárral nem foglalkozott a gazdája.
A holló egy olyan madár, aki egész nap a párjával él, erre hajtja az ösztöne is. Egy szelídített egyednek ez az ember, ha pedig egyedül marad, akkor unatkozik és le kell kötnie magát. Ilyenkor van az, hogy átrepül a szomszédba, letöri a paradicsompalántát, az autó ablaktörlőjét, a kerti asztalról leveri a bögrét, majd a területét védve más háziállatokat támad meg, esetleg egy arra sétáló embert. Ezekre sajnos volt példa és ki is kellett lőni már ilyen madarat. Ez a felelőtlen állattartás példája. A holló párt választatott, majd útjára engedték, ő pedig így próbált meg élni.
A madármentés első vagy inkább nulladik lépése az, hogy meghatározzuk, szükség van-e egyáltalán a beavatkozásra. Ezért szoktuk azt szorgalmazni, hogy legyen előzetes egyeztetés, mielőtt cselekedne a lelkes civil állatmentő. Mindképp hívjanak fel telefonon és mondják el, hogy mit látnak, tapasztalnak
– avatott be a munkája részleteibe is a szakember.
Krisztián egy példával is illusztrálta, hogy miért érdemes várni egy kicsit, feltérképezni a helyzetet. Miskolcon, az avasi lakótelepen egy villanyoszlopra szerelt fémszekrénybe költöztek be a széncinegék.
Az egyik nap egyszer csak egy család beállított hozzánk 6 széncinege fiókával, mint kiderült, abból a dobozból hozták el őket. Elmondásuk szerint a gyerekek azt mondták, hogy a szülőket elgázolhatta egy autó, ezért kiszedték a fészket és elhozták az állomásra. A szülők nem is látták a tetemet és telefon helyett egyből cselekedtek, pedig egy ilyen gyanú esetén mindig van egy protokoll. Visszavittem a fiókákat a fészekkel, amit a helyére tettem, a fémajtót résnyire nyitva hagytam és tíz perc múlva meg is érkezett a cinege papa és mama.
Ezért is nagyon fontos, hogy vegyük figyelembe, hogy itt vadállatokról van szó, akiknek ösztöneik, speciális életmódjuk van.
Ráadásul a vadak életét gyökeresen megváltoztatta az a művi környezet, amit mi magunk teremtettünk az évszázadok során, és ami mára szinte teljesen átalakította a tájat. Olyan, hogy érintetlen vadon, már nagyon ritka, az erdőségek, a nemzeti parkok pusztái azok, de a mezőkön, az utak mentén, ha szétnézünk, minden föld művelés alatt van vagy lakóövezet. Ehhez az állapothoz próbálnak alkalmazkodni az állatok. Nincsenek már meg azok az élőhelyek, ahol természetesen tudnak táplálkozni, fialni, fészkelni. Elkezdtek beköltözni ők is az ember alkotta mesterséges világba.
Krisztián példaként említette a feketerigót, ami eredetileg egy erdei madár, aminek nem is kellene lakott területen élnie, de ma már a kertjeink lakója. Viszont az ősi kód, ami az életét irányítja az nem változott: a kisfiókák olyan fészekelhagyók, akik már akkor a földön rohangálnak, mikor még nem is nagyon tudnak repülni.
Ez egy természetes folyamat és ebből szokott sok bonyodalom lenni, hogy az emberek menteni akarják ezeket a kis madarakat, pedig csak az ösztöneik szerint cselekednek, nem szorulnak segítségre. Ezerszer elmondjuk, hogy ezek a fiókák már 13 napos korukban ott csetlenek, botlanak a bokrok között, mert erdei madárként azon dolgozik az ösztönük, hogy ki kell reptetni a fiókát a fészekből, hogy a ragadozó ne az egész fészekaljat találja meg és pusztítsa el, hanem minél hamarabb szóródjanak szét. Így sokkal nagyobb az esélyük a túlélésre. Nem kell őket menteni, természetes, hogy a földön vannak a fiókák.
Krisztián itt kitért a gólyák helyzetére is, ami egy nagyon összetett probléma.
Az a képünk erről a madárról, hogy a kémény tetején kelepel, így volt ez régen, ma persze inkább villanyoszlopokra épített fészektartón neveli fiókáit. A fehér gólya azonban északabbra, vadregényesebb területeken magas fák tetején, csapatokban költ. Ez lenne a természetes. Az idők során azonban ő is alkalmazkodott, bejött a városokba, itt azért nagyobb biztonságban is van és megszokta az ember közelségét
– jegyezte meg a madármentő, aki hozzátette, hogy az afrikai telelőhelyekről, egy természetes és vad környezetből februárban egy teljesen művi környezetbe érkezik meg a gólya, ahol olyan idegen veszélyekkel kell szembenéznie, mint a libanoni vadászat, az áramütés, gázolás, mérgezés, műanyag anyagok okozta problémák stb.
Ráadásul a táplálkozási lehetőségei is szűkülnek, mert napelempark épült a mezőn, beszántották és már térdig érő napraforgó, búza nő ott. Ilyenkor jön az, hogy a szeméttelepen szilikongumit néz siklónak.
Én már szedtem ki szilikont, befőttes gumit fiókák gyomrából. És még nem is beszéltünk az éghajlatváltozásról, az árterek eltűnéséről.
Megtudtuk, hogy a fészekbe a gólya most is lerakja a 3-4 tojást, ahogy 300 évvel ezelőtt is, csak most nem talál megfelelő mennyiségű táplálékot ahhoz, hogy hatékonyan etesse a fészekaljat és bizony a később kikelt fióka gyorsan lemarad a fejlődésben. Ekkor van az, hogy a mama kidobja a fészekből egy idő után.
De azért nem talált elegendő táplálékot, mert mi elvettük a természetes életterét, így nem mondhatjuk azt, hogy ez egy természetes folyamat. Ha ezt mi okoztuk nekik, akkor szerintem nekünk kell ezeken az állatokon segíteni, adott esetben megmenteni ezt a fiókát
– szögezte le Krisztián.
A gólyák mellett a fecskék még nagyobb bajban vannak.
Az állomány 60 százaléka már eltűnt és ennek 100 százalékban mi vagyunk az okai. Drasztikusan átalakult az a környezet is, ahol ők fészkeltek, élelmet gyűjtöttek. Ismert a tény: egy fecske egy év alatt egy kiló rovart fogyaszt el. Ezért több ezer tonna rovar marad a nyakunkon, így még többet permetezünk tovább csökkentve a fecskék táplálékát. Ez már a 22-es csapdája
– emelte ki a madármentő, aki a megoldást is felvázolta:
Krisztiánék mindenesetre töretlenül és alázattal segítenek a madarakon, kisemlősökön. A madármentőknek lényegében az állatok életét kell lemodellezni, mikor egy-egy madár vagy kisemlős bekerül hozzájuk. Ugyanabban a bioritmusban etetnek például, ahogy a természetben történik. Gyakorlatilag a fiókák esetében folyamatosan, ahogy azt a szülők tennék, mikor egész nap a fészekbe hordják a rovarokat.
Most széncinegék, kisveréb, nagyobb rigók, hollófióka, kismókusok és tartósan sérült vércsék, egerészölyvek, baglyok gyógyulnak az állomáson.
A sérült állatokat fogadjuk, ha a mi környezetünkben van, de hívtak már sokszor több száz kilométerről is, akkor is segítünk tanácsokkal és, hogy kihez lehet fordulni a környéken
– így Lehoczky Krisztián, akit Borsodban az Év emberének választottak nemrég. A díjjal kapcsolatban elmondta, hogy egyrészt ez egy nemes teher is számára, hogy továbbra is, kiemelten kell vállalnia a felelősséget a sérült állatokért és visszajelzés is a madármentő állomásnak, hogy sokan számítanak a munkájára és becsülik, tisztelik mindazt, amit a kisállatokért tesznek az év 365 napján.
Beszámoltunk arról is, hogy újra jár az áramütést szenvedett, megégett és lebénult gólyafióka Mályiban. Lélekemelő kisfilmen a gyógyult fecskék szabadulása, de a maroslelei polgármester is mentett már gólyafiókát.
