Vannak olyan vidékei az országnak, melyek kevésbé ismertek, mégis számos kinccsel hívogatnak. Ilyen a Kisalföld és a Bakony találkozásánál fekvő térség is, ahol két különös hegy tanúskodik a régmúlt vulkánjainak munkájáról és a szőlősgazdák kitartásáról.
Ság és Somló
A Ság és a Somló két ismert tanúhegy a Dunántúli-középhegység nyugati peremén, Veszprém és Vas vármegye határán. A Kemenesháton emelkedő Ság tengerszint feletti magassága 279 méter. Nagyobb „testvéréhez” hasonlóan vulkanikus eredetű. Egykor bazaltbányászat folyt a területen, emiatt a hegytető jelentősen lepusztult. A Ság napjainkban tanösvénnyel és Trianon-emlékművel várja a látogatókat.
A Somló, a Dunántúli-középhegység egyik jellegzetes tanúhegye, a Bakony nyugati peremén emelkedik ki a síkságból. Amellett, hogy geológiai ritkaság, a földtörténeti múlt tanúja. A “tanúhegy” elnevezés arra utal, hogy ezek a hegyek tanúsítják, milyen magas lehetett valaha a környező terület – mielőtt a lepusztulás elsodorta volna a puhább kőzeteket.
A 431 méter magas Somló mintegy 5–6 millió évvel ezelőtt, a miocén kor végén keletkezett. Ebben az időszakban a mai Kárpát-medencében intenzív vulkáni tevékenység zajlott, főként a Pannon-tenger visszahúzódása után. A Somló kialakulásáért is egy bazaltvulkán felelős, amely többször is kitört, és a lávafolyások megszilárdulása során vastag bazaltrétegeket hagyott maga után. Ezek a kemény, rideg kőzetrétegek (akár egy “sapka”) idővel megvédték a hegy csúcsát az erózióval szemben.
A környező területeken puhább üledékes kőzetek – például agyag és homok – rakódtak le, amelyeket az időjárás és a víz folyamatosan lepusztított. Így alakult ki a ma ismert látványos formavilág: a Somló és a Ság, mint két „sziget”, a régi felszínmagasságot idézik. A két tanúhegy nemcsak földtani szempontból értékes, hanem kultúrtörténeti és természeti kincs is. A bazaltalap biztosította ásványi anyagok gazdag talajt eredményeztek, amelyen kiváló borok teremnek.
Romantikus várrom és templom
A Marcal-medence keleti szegletén magasodó Somló-hegy tetején található vár valószínűleg a 13. században épült, amikor az országot fenyegető tatárjárás után megindult a kővárépítések korszaka. Első írásos említése 1352-ből származik. Kezdetben királyi vár volt, de később gyakran gazdát cserélt, hol nemesi családok, hol a király, hol katonai parancsnokok birtokolták. A középkorban a környék egyik legjelentősebb erődítményének számított, és fontos szerepet játszott a Marcal-völgy védelmében.
A 15–16. században a vár jelentős erődítménnyé fejlődött, és a török veszély idején több alkalommal is megerősítették. Bár nem került török kézre, a harcok, ostromok és belső viszályok nyomot hagytak rajta. A 17. század végére hadászati jelentősége fokozatosan csökkent, és a vár lassan elveszítette stratégiai szerepét.
A Rákóczi-szabadságharc után a Habsburgok elrendelték több vár, köztük a Somlói vár lerombolását, hogy ne szolgálhassanak a későbbiekben felkelők bázisául. A várat ekkor részben felrobbantották, és azóta nem állították helyre. Ma a Somlói vár romjai szabadon látogathatók, romantikus hangulatot árasztanak.
Gemara-Somló: egy igazán sokszínű vidék
A Gemara-Somló egy földrajzi rövidítés, amely a Gerence, Marcal, Rába folyók és a Somló környékét foglalja magában. Ez a terület a pápai és ajkai kistérség része, és különleges elhelyezkedése miatt igazi természeti mozaik. A vidéket három folyó – a Marcal, a Rába és a Gerence – szeli át, amelyek völgyei termékeny földeket és változatos élővilágot rejtenek. A táj meghatározó eleme még a Bakony nyugati pereme, amely dombos, erdős környezetet teremt, és mindezt kiegészíti a Somló, amely a borvidék szíve.
A térség települései a gazdag természeti adottságokból és a történelmi-kulturális örökségből is részesülnek. A Somlótól 6 kilométerre települt Iszkázon egy historizáló egyhajós templom magasodik, mely a Veszprém Főegyházmegyei Levéltár Sematizmusa szerint 1871-ben épült.
A felsőiszkázi Szűz Mária Neve templom gúlasisakos, órapárkányos toronnyal és sokszögzáródású szentéllyel rendelkezik, az oldalfalait és főhomlokzatát támpillérek erősítik. A bejárati ajtó feletti ívmezőben csúcsíves lezárású, angyal mellképet ábrázoló dombormű található.
A nászéjszakák bora
A Somló a magyar borkultúra egyik ikonikus helyszíne. A vulkanikus eredetű tanúhegy igazi kincseit a szőlőtőkék rejtik: ezekből készül a híres somlói bor. A szőlőtermesztés története itt egészen a római időkig nyúlik vissza. A középkorban főleg szerzetesek gondozták a tőkéket, és fejlesztették a borkészítés „tudományát”. Már ekkor különlegesnek számított a somlói bor, mivel a bazalttalaj és a hegy mikroklímája egyedi ízvilágot kölcsönzött neki.
A 16–17. században a somlói bor a királyi udvarokban is megjelent, sőt, közkedveltté vált. Ebből az időszakból származik a híres mondás is: „a nászéjszakák bora”. A név arra utal, hogy a legenda szerint a somlói juhfark segíti a fiú utód fogantatását. Nem csoda, hogy egykor a Habsburgok is előszeretettel fogyasztották.
Ahogy a bor.hu portál írja, a juhfark legfontosabb borvidéke a Nagy-Somlói Borvidék, ahol a borvidék mintegy 20 százalékán termesztik. A maradék termőterületen Balatonfüred-Csopak és a Balaton-felvidék osztozik, emellett az Etyek-Budai borvidéken és Pécsett is terem. A juhfarkra a Somlói borvidéken fiatalon citrus, grépfrút, zöld fűszeres tónusok, menta és telt ízjegyek jellemzők, sós, ásványos, köves szikársággal, friss savakkal kiegészítve.
A 19. század végén a Somlón a filoxéravész szinte teljesen elpusztította a szőlőültetvényeket, de a gazdák újratelepítették a tőkéket, és megőrizték a hagyományos fajtákat. Így ma a juhfark mellett a furmintot és a hárslevelűt kóstolhatják az ideérkezők. A 20. század nehéz időszak volt, de a rendszerváltás után új lendületet kapott a borvidék, ahol kis családi pincészetek és elhivatott borászok dolgoznak azon, hogy a Somló visszanyerje régi fényét.
Néhány éve Nagy Gábor fotós csodálatos képeket készített a behavazott Somlóról. A magyarországi gótizáló romantika egyik korai, angol romantika hatását mutató emléke, egy rossz állapotban lévő kastély Somlószőlősön áll.
Köszönjük szépen a cikkben szereplő fotókat Somogyi Lajosnak, Pleszinger Lászlónak és Amberger Dánielnek.
